Csabay Domonkos és Hartmann Domonkos 2020-ban találkozott először egymással a Fischer Annie Zenei Előadóművészeti Ösztöndíjnak köszönhetően, hogy nyertesekként a támogatás kiírásának megfelelően közös koncertet szervezzenek. A fellépés a Covid miatt végül nem valósult meg, együttműködésük azonban azóta is töretlen és felfelé ívelő pályán mozog számos koncertet maguk mögött tudva az eltelt időszakban. Ezúttal az EXIM Határtalan Kultúra Programjának klasszikus zeneművészeti ösztöndíjpályázatára jelentkeztek Duo Domo nevű formációjukkal, amelynek első helyezését sikeresen meg is szerezték. A díjról, a közös munkáról és zenei pályafutásukról kérdeztük őket.
Forrás: EXIM
Mióta része az életeteknek a zene? Már kiskorotokban tudtátok, hogy ezzel akartok foglalkozni?
H.D.: Nekem van egy vicces sztorim ezzel kapcsolatban: amikor ovis voltam, akkor a szomszédunkban egy csellótanár néni lakott, akinek épp kevés növendéke volt, ezért igyekezett csellistákat verbuválni. Mivel tudta, hogy apukám Zeneakadémiát végzett, bízott benne, hogy esetleg belém is jutott egy kis zenei érzék, és egyszerűen csak átkopogott hozzánk, hogy lenne-e kedvem csellózni. Apukámék biztattak, én persze azt sem tudtam, hogy mi az, de igent mondtam – hatéves voltam ekkor, azóta pedig teljesen benne ragadtam az egészben.
Cs.D.: Nekem nincs zenész a szüleim között, de a zene szeretete, a zenehallgatás és az operába járás mindig is fontos szerepet töltött be a családomban, dédapám pedig Győrben kántorkodott, tehát egyfajta műkedvelői attitűd régóta az életem része. Volt is otthon egy nagyon szép, 20. századi pianínó, amelyet még Thék Endre, a Parlament belsőépítésze készített – ez a dédszüleimtől öröklődött tovább. Ezt a szép hangszert már kiskoromban felfedeztem, de inkább a zene maga volt, ami megragadott, és nem kifejezetten a zongora. Rengeteg zeneművet hallgattam, iskolásként pedig először szolfézsra jártam, és csak a második évtől kezdtem el hangszeren is játszani.
Elgondolkodtatok valaha azon, hogy más hangszer felé is kacsintgassatok?
H.D.: Általános iskolában az osztálytársaim közül sokan zongoráztak, ami nagyon vonzó lett számomra, mondhatni az volt a „menő”. Mivel az osztálytermünkben és otthon is volt egy pianínó, az egyikőjüktől megkérdeztem, hogy melyik a C-hang, a többit pedig kikeresgettem – valahogy szenvedéllyé vált a zongora, de sokáig csak magamtól játszottam otthon. Aztán felső tagozatban, ahogy engem is elért a kamaszkor, volt egy időszakom, amikor inkább zongorázni akartam, és abba akartam hagyni a csellót. Ezt majdnem sikerült is meglépnem, a szüleim viszont – nagyon helyesen – nem hagyták, végül pedig nyolcadikban magamtól tértem vissza a csellóhoz, onnantól kezdve pedig teljesen egyenes út volt.
Cs.D.: Bennem nem igazán merült fel a váltás, sőt. A nővérem hegedült, és iskola után sokszor ott kellett maradnom vele az óráin, a tanára pedig megpróbált engem is behálózni, hogy én is kezdjem el a hangszert. Már nem is emlékszem, hogy miért, de teljesen elzárkóztam ettől, és kijelentettem, hogy én csak zongorázni akarok. Egyébként felnőttként sokáig éltem és dolgoztam Angliában, és az ottani zeneoktatási rendszerben viszont kifejezetten megfogott, hogy mindenki több hangszeren is tanul fiatalon – örülnék, ha itthon is ez lenne a példa. Természetesen, a zeneművészetin idehaza is kötelező és nélkülözhetetlen a zongoratudás minden hangszeres számára, de fordítva nem így működik, mi zongoristák nem tanulunk vonós hangszeren játszani, és ezt esetemben utólag picit sajnálom. Persze lehet, hogy ezt még most is bepótolhatnám, de ilyenkor már kevesebb idő marad arra, hogy egy teljesen új hangszert tanuljon meg az ember.
Mikor hozott össze titeket az élet, hogyan alakult ki köztetek az együttműködés?
H.D.: 2020-ban mindketten bekerültünk aközé a 10 művész közé, akik elnyerték a Fischer Annie Zenei Előadóművészeti Ösztöndíjat – ennek az a lényege, hogy a támogatás fejében évi 10 koncertet kell adnia minden művésznek, de azokért nem kap külön tiszteletdíjat. Emiatt általában megkeressük egymást az ösztöndíjasok között, és próbálunk együtt koncerteket szervezni. Doma így talált meg engem, és terveztünk is egy koncertet, de azt a Covid miatt sajnos végül lemondták. Másfél évvel később, 2021 nyarán találkoztunk ismét egy kamarazenei táborban, ahol volt egy közös kamaratanár ismerősünk. Ő javasolta, hogy játszhatnánk valamit együtt. Ezután támadt egy ötletem: mondtam, hogy én szívesen elmennék egy franciaországi cselló-zongora duó versenyre, és rávettem Domát, hogy próbáljuk meg. Be is válogattak minket, de akkoriban ő Londonban élt, én pedig Bécsben, ami kicsit megnehezítette a folyamatot. Volt, hogy Pesten próbáltunk, de én is többször voltam kint nála Londonban. 2022 áprilisában végül megnyertük a versenyt Lyonban, szóval nagy sikerrel indult a közös munkánk.
Cs.D.: Valóban nem volt könnyű megszervezni a közös próbákat, de ez a verseny indította be igazán a közös karrierünket, és további felkérések is érkezetek általa. A versenyen egyébként két francia duóval szemben mi kaptuk meg a közönségdíjat is, aminek nagyon örültünk.
Rögtön megtaláltátok mindenben a közös hangot?
Cs.D.: Ez is érdekes, hogy a kettőnk közti összhang eléggé függ az adott darab stílusától. Persze az is nagyon fontos, hogy a személyiségünk hogyan passzol össze, és azzal szerintem semmi gond nincs, de abban néha van eltérés, hogy az egyes műveket milyen elképzeléssel, milyen hozzáállással közelítjük meg. Van olyan szerző, akinél teljesen ugyanazt gondoljuk, és van, ahol talán annyira nem passzol az elgondolásunk. De nem arról van szó, hogy az egyik jó, a másik rossz, hanem hogy néha mást gondolunk. Egyébként egy jó kompromisszummal ezekből is létre tud jönni valami csodálatos, csak valami könnyebben, valami nehezebben áll elő.
H.D.: Így van, és én sem tudom sokszor meghazudtolni a koromat: van, hogy Doma sokkal érettebben, sokkal nagyobb tapasztalattal lát bizonyos dolgokat, én pedig egy kicsit fiatalabb fejjel. Az is gyakran közrejátszik, hogy ő már sokszor játszott egy olyan darabot, amit én először, és amire friss szemmel nézek rá, Domának pedig már nagyon sok tapasztalata van benne. Ezeket valahogy össze kell fésülnünk. De mindenki azt mondta ránk nézve az elejétől kezdve, hogy külsőre és a színpadon is nagyon különbözőek vagyunk, mégis elképesztő a harmónia és az összhang közöttünk. Szerencsések voltunk, hogy megtaláltuk egymást.
Cs.D.: Csak hogy megvédjem egy kicsit Domit: nagyon sokat dolgozom diákokkal korrepetitorként is, ami azt jelenti, hogy rengeteget játszom, ismerem és van egyfajta rálátásom a művekre, viszont az a koncentrált figyelem, a hangok gondos karbantartása, ami ahhoz kell, hogy egy darabnak minden egyes részlete igazán magas színvonalú legyen, Domira jobban jellemző, úgyhogy ebben nekem kell jobban odatennem magam a megszokottnál. Képesnek kell lennem arra, hogy friss maradjon a hozzáállásom, úgyhogy határozottan jól kiegészítjük egymást.
Milyen zenei stílus áll hozzátok a legközelebb?
Cs.D.: Attól függ, hogy milyen részletességgel különböztetjük meg akár a klasszikus zenén belül is az egyes stílusokat. Nagyon szeretjük azt a hagyományos, klasszikus repertoárt, amit általában egy cselló-zongora felállásban hallani lehet, és sokat is játsszuk ezeket, viszont próbálunk melléjük akár a múltból ismeretlenebb vagy eddig fel nem fedezett dolgokat, esetleg újonnan nekünk írt vagy kortárs műveket is társítani. Ha a klasszikus cselló-zongora repertoárt vesszük szemügyre, akkor én mindig a Beethoven-szonátákhoz nyúlok, nekem az az „alfája és ómegája” az egésznek.
H.D.: Egyetértek Domával, én ugyanezt mondhatnám.
Miért pályáztatok az EXIM Határtalan Kultúra Programjára? Milyen célotok eléréséhez járul hozzá?
H.D.: A pályázati kiírás tökéletesen passzolt a terveinkhez – egy nemzetközi koncerttúrát szerettünk volna megvalósítani, így beadtuk a jelentkezésünket. Nagyon tetszett ebben a kiírásban, hogy elképesztően szabad. A legfontosabb célunk szerintem az lenne, hogy kicsit önjáróvá váljon a koncertezés, mert nagyon sok dolog, amit most csinálunk, az még a versenygyőzelmeink hozadéka.
Cs.D.: Igen, tehát az ösztöndíj lényege, hogy a külföldi fellépéseket, turnézást segítse, így ad egyfajta biztonságot és szabadságot ezeknek a megvalósításához. A terveink szerint Londonban, Velencében, Bécsben és Grazban fogunk fellépni ebben a szezonban. Egyébként azok a pályázatok, amelyekre klasszikus zenészként jelentkezni lehet, sokszor nagyon kötöttek, mindent pontosan meg kell szabni, és a legkisebb részlet változásánál is módosító papírokat kell beadni. Az EXIM pályázatának viszont pont ez a nagyfokú rugalmasság az előnye.
H.D.: Tulajdonképpen ez lenne a lényege egy pályázatnak, hogy biztonságot és szabadságot adjon, ne kötelezettségeket – és ez az ösztöndíj ezt nagyon jól csinálja.
Forrás: EXIM
Számítottatok rá, hogy ti fogtok nyerni?
H.D.: Azt tudtam, hogy az a koncepció, amit prezentálunk, az egy nagyon ütős kollekció. És nemcsak arra pályáztunk, hogy nagyon nagy rangú és szép koncerttermekbe eljussunk, hanem olyan projekteket is szerveztünk, amelyek felkarolják, népszerűsítik akár a magyar, akár a külföldi kortárs zenét, vagy akár olyan darabokat, amiket még nem fedeztek fel korábbról. Olyan műveket is játszunk, amik új szeleket hoznak a mai megszokott, kommersz repertoárba. Ez egy olyan kultúrtevékenység, ami valószínű, hogy egy zsűri számára is nagyon szimpatikus. De fogalmam sem volt arról, hogy hányan és kik jelentkeztek, nagyon széles volt a korhatár is, jöhetett duó vagy kis zenekar is, tehát bármit el tudtam képzelni.
Cs.D.: Én nem számítottam rá, szintén sok kimenetelt el tudtam képzelni.
Hogy éreztétek magatokat az EXIM díjátadóján?
H.D.: Nagyon kellemes hangulatú volt az egész, és habár alapvetően gazdasági díjakat adtak át, nagyon jól megtalálták az egyensúlyt a kultúra és a gazdaság között, az esemény felénél pedig mi nyújtottunk egy kis zenei felfrissülést. Egy olyan darabot választottunk, amit már nagyon sokszor játszottunk együtt, mutattunk be versenyeken: ez Beethoven A-dúr cselló-zongora szonátájának harmadik és negyedik tétele. Tulajdonképpen ez volt az első darabunk, amit duóként a Lyon-i versenyen együtt játszottunk, úgyhogy személyesen is kötődünk hozzá.
Cs.D.: Tényleg nagy élmény volt, profin volt az egész megszervezve. Az előadott Beethoven-darab azért is különleges, mert olyan erő, olyan szuggesztív hatás és szépség van benne, hogy teljesen mindegy, hogy milyen feszült helyzetben vagy formális körülmények között vagyunk, mindig ki tudja váltani belőlünk a lelkesedést.
Csabay Domonkos és Hartmann Domonkos – Szofi Karikatúra
Ha nem szeretnél lemaradni legfrissebb cikkeinkről, kövess minket Facebookon is!
